Még kora tél-tavasz volt, amikor egy vörös hosszúhajú srác csiszolta az asztallapot az utcán. Érdeklődve figyeltük, hogy mi fog kisülni belőle, és mint gyorsan ki is derült, ő a felszolgáló, szakács, pincér, és egyben építő-kivitelező tulajmindenes. A Django apró kis kajálda, ahol finom levest és szendvicset árulnak, mellette van némi főétel, quiche sütemény, kávé, tea rumbum. Az aprócska mérete miatt inkább elvitelre javasolt a dolog, de pár asztallá átalakított singer varrógép, nyugis dzsessz és színes cementlapok társaságában is tudjuk a házi limonádét szürcsölni a süti mellé.
Egy mentás zöldborsó leves ettem, vega szendviccsel, és limonádéval. A szendvics mellé a helyben fogyasztás miatt járt egy kis kuszkuszos saláta is.
A leves zöld színét egy csöpp tejszínnel bolondították meg, a menta pedig fricskát adott az ízének is, kicsit el is nyomva a borsó édes ízét. Sajnos mintha vegetát véltünk volna felfedezni a borsó és menta között, azonban a mellé kapott pirítós elnyomta bennünk ezt a kis döccenőt.
A szendvics. No hát az emberes adag, hozzá a saláta, el is kellett hoznom a felét, hogy ne lépjem túl a pontjóllaktam érzést. Vicces volt az első falat, mert édes ízt véltem felfedezni a grillezett zöldséggel sajttal, salátával megtömött szendvicsben, mire rájöttem, hogy a kenyér volt diós-mazsolás, amibe töltötték az alapot. Nagyon tetszett. Mellé kuszkuszsaláta volt, kellő mennyiségű petrezselyemmel és olivaolajjal.
És amit kihagytunk: a spenótos quiche, a tonhalsaláta és a csokicseppes keksz, az óriási muffin, a rizstejjel kérhető kv, a kiadós reggelikről nem is beszélve. Ide még visszajövök, úgy érzem.
Ja, és ki is az a Djangó?
Íme: Django Reinhardt roma származású dzsessz-gitáros, az európai dzsessz kiemelkedő alakja, műfajteremtő újítója.
Django
1134 Budapest
Angyalföldi út 15-17.
