Nyáron rákaptunk a kukoricára. A kihallgatott beszélgetés szerint, amit a feketeterepjárós nagyfőnök és a diáklány folytatott, az északi part legolcsóbb kukoricáját ettük. Várvölgyi kukorica volt, finom zsenge, édes. Abbahagyhatatlan.
Annyira hozzászoktunk, hogy ameddig lehet még beszerezni a zsenge főzni valót, veszünk és főzök. És így a bajuszkészítés sem marad el...
Mint most is.
Lehámozom, lebajszozom, a belső héjjal kibélelem az edényt, beleteszem a kukoricákat, felöntöm vízzel, és puhára főzöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése