Nem vagyok olasz, az őseim sem azok, bár azt nem mondhatom, hogy nem jártam még ott, és hogy nem tetszik az életstílusuk. Mert az aztán van nekik:) Ennek ellenére a Lasagne-t nem azért szeretem, mert oda kötik az emberek. Ennél jóval de jóval egyszerűbb és gyerekesebb a megoldása. Szeretem Garfield-ot, és mivel ő szereti a lasagne-t ezért mióta az eszemet tudom, (meg persze mióta járattuk az újságot) én azt a kaját meg akartam kóstolni.
Először azt gondoltam, hogy valami süti-féle. Mivel sütőben sült, a képekről meg nem lehetett többet megtudni. Receptet meg sosem közölt John :) Micsoda pech. Így tehát maradt a vágyakozás az ismeretlen iránt. Plátói szerelem, így is mondhatnánk.
És az első találkozás, amikor már tudtuk, hogy ez egy húsos kaja, és lehetett kapni hozzávaló tésztalapot, meg receptet, na az nagykirályság volt. Ha jól emlékszem egy nagykerben vettük a tésztát, és azon volt a recept is. És akkor, ahogy lenni szokott a nagyismeretlenben meg is sütöttük a cuccost. Voltak azért apró problémák, hogy miafene aza besamell, meg ilyenek. Végeredményben elég jó kis ebédet barkácsoltunk, mert főzésnek azért nem hívnám:) De a végeredmény felülmúlt mindent. És rögtön meg is értettem kedves vörös barátomat, hogy miért is...
Tehát első látásra bele:) Mint a mesében. És azóta is tart.
Kicsit felturbózva, tökkel tálalom most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése